Erdélyt nem lehet könyvekből és képekből megtanulni. Erdélyt látni, szagolni, ízlelni kell. Az áfonyapálinka tényleg jó, a Hargitán a levegő édes, a medve nem csak legenda, az Appor bástyát nehéz megtalálni és a bulinak reggel hatkor sincs vége.
Aki nem járt még Erdélyben az mindig valami misztikus, rejtélyes, nagyon szép és nagyon magyar dolgot képzel el. Legalábbis én így voltam vele. Tudtam, hogy gyönyörű, láttam egy rakat képet korábban és elolvastam mindenféle szakirodalmat. Na és persze a legtöbb ismerősnek volt egy egetverő erdéyi sztorija, főleg azoknak, akik már megfordultak Tusnádon. Evidens, hogy vártam a csodát.
Rögtön a határt követően igyekeztem is felfedezni magamon a lenyűgözésről árulkodó jeleket. Hát, nem jöttek. Bádogosan csillogó cigánypaloták Mercedes logó berakással, kopott és döcögős utak, meg egy csomó zöld, pont, mint otthon somogyban - a palotákat leszámítva. Az első fordulópontot az a kicsi forrás jelentette, ahonnan a Körös ered. Jé, utoljára a szokásos, nyári, családi Alföldezéskor napoztam a partján, most meg az egész folyó itt van a kezemben. Aztán jött a Királyhágó, ahol az útmenti büfét nem lehetett kihagyni, mert egész Erdélyben a legtutibb "miccs" ott kapható, és wifiről lehet tolni a facebookot is.
Délután megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy egy igazi, echte, talponállót szeretnénk, ha már itt vagyunk. Mert ott tanul az ember okosakat mindig. A többiek sokéves tapasztalatainak köszönhetően persze tudtuk, hol kell olyat keresni. Így megálltunk Nyárádnál, és meghallgatuk az összes aznapi fontos helyi történést. A szép, ízes nyelvjárás tökéletes megértésének problémáit leszámítva, egyedül a pottyantós wc megtalálása okozott némi fejtörést, de azért sikerült GPS nélkül is. A Hargitán Shumachert megszégyenítő vezetési képességekkel rendelkező sofőrünk lelkes meséinek, a nevezetességek alapján tervezett útvonalnak, és félóránkénti, főként miattam, nézelődés céljából tartott pihenőinknek köszönhetően már jelentős késésben voltunk önmagunkhoz képest is. A sötét ellenére azért megálltunk a hegytetőn. Ha nem is látsz az orrodnál tovább, muszáj kiszállni, ez volt a magyarázat. Igaza lett. A tusnádion lévő alegységeink nagyjából ezidőtájt hívtak századszor, hogy "jóóóó a buli, hol vagytok már??".
Segesvárnál már nem győztem ismételni, hogy nekem ide vissza kell jönnöm. A bulit inkább nem részletezném. Az áfonyapálinka sem üt kevésbé, mint a szilva odahaza. Sőt, a csocsót is ugyanolyan szabályok szerint működik, és egy nap elteltével ismeretlen emberek kérdezték tőlem még pizsamás, teraszonülős állapotomban, hogy mikor megyek játszani. A medvét pedig, amiről a zuhanyzó melletti papíron olvastunk, akkor kezdtük komolyan venni, mikor az Appor-bástya végtelennek tűnő keresése során megkérdezett összes helyi útbaigazítónk első mondata az volt angolul, magyarul és feltehetőleg románul is, hogy "arra medve van".
Ha megkérdezik tőlem, milyen volt Erdély, azt fogom mondani, pont, mint otthon, csak kicsit messzebb van, mint Somogy megye Budapesttől, magasabbak a hegyek és van medve, meg még pár apró különbség, melyek közül a legnagyobb az, hogy somogyot ismerem, mint a tenyeremet. De, ami késik, az csak nem jön meg időben.
