A kollégák el is fogadták a direktívát, egész héten csápoltak terepmunka örve alatt, pénteken viszont megértően bólogatva bocsátottak utamra, nem mertek szólni egy szót sem.
Ugyanis én Rúzsa Magdiért rajongok, a szó csitris értelmében, és ezt nem is szégyellem, anno az Eurovíziós Dalfesztivál alkalmából végre egyszer értelmét láttam annak, hogy szomszédos állam polgára vagyok, nyomtam az sms-t ezerrel.
Fura a lány szőkén, mondta mellettem egyik barátom, nem érdekel, válaszoltam, kissé meghízott, jegyezte meg a kolléganőm, nem érdekel, válaszoltam. Az sem érdekelt volna, ha Magdi kitérgyesedett mackónadrágban, tollseprűvel a kezében hátraszaltózik – amíg énekel.
Ezért a hangért éltem a héten, ez a hang adott értelmet a sok át nem ivott éjszakának, remélem, az asszony a távolból megbocsájtja.
A koncert hangulatáról talán elégséges annyit megjegyezni, hogy még olyanok is teli torokból üvöltötték a „Highway to hell”-t, akik egyébként csak egy átivott szilveszteréjszaka hajnalán mennek át ácéistennyiladécésbe, poénból.
Azért néha leült a buli, jegyzem meg halkan, de ez sem érdekelt, amíg Rúzsa Magdi énekelt, viszont azt a dobost rúgják ki, egy dobosnak nem harcosnak kell lennie, hanem pontosnak.
Még egy picit kivárok, amíg Rúzsa Magdi lemezre énekel néhány órányi anyagot, és akkor a hosszú autóutakra tartogatott Queen CD-ket lecserélem.
Hiszen van nekünk saját Királynőnk.
tempetőfi
