Táncoltam kalotaszegit, mezőségit és széki lassút, meg négyest is. Olvastam Kemény Zsigmondot, Sütő Andrást, Szabó Dezsőt, talán még Dávid Ferencet is. Szeretem Kós Károly fiatornyos templomait, Brassaï képeit, és van egy albumom a házsongrádi temetőről. Néha belenézek Kövi Pál Erdélyi lakomájába, és minden karácsonykor székelykáposztát eszem. Erdélyben viszont eddig még sosem voltam.
A képzelet és a századok mitikus aurával vonják be a vidéket, ami szép és helyes, a profanizálás viszont helytelen. Ahogy helytelen a giccsbe áztatás is, és az már a határon innen is világos volt, hogy teljesen téves Erdélyt élő skanzennek láttatni, ahol romlatlan népek élnek, akik rusztikus körülmények között lakonikus bölcsességeket közölnek egymással, vagy éppen fanyarul ironizálnak mezőgazdasági munka vagy fafaragás közben, harisnyában.
Egy eleddig ismeretlen országnak mindig az épületeivel találja magát szemben az utazó, és ebből próbál különböző következtetéseket levonni. Hogy milyen következtetések adódnak Bánffyhunyad széljárta cigánypalotáiból, azt nem tudom, Kolozsvár és Nagyvárad városmagot övező betonkoszorúinak tapasztalata viszont az, hogy a románok az elmúlt évtizedekben ronda eklektikus paneleket építettek, mostanában pedig némi cezaropapista beütéssel ortodox templomokat húznak fel mindenfelé.
„Szép havasi tájakban gazdag hazánknak egyik legszebb, legmeglepőbb pontjához jutottunk, mely bizonynyal mindenkit – még ki Svájcz ünnepelt vidékeit ismeri is – meg fog lepni és elragadni” - írja Orbán Balázs Tusnádfürdőről, én pedig bólogatok. A tusnádi katlanban kavargó párát, a zuhogó Oltot ugyanúgy láthatta a báró is, mint a tábor lakói. A kürtőskalács finom, a sült kolbász nemkülönben és az előadások is megérték a félnapos autózást. Ma megalakul a Tusványosi Együttműködés Rendszere, én pedig visszaülök az autóba, hogy aztán valamikor megint az óriásfenyők alatt találjon a nyár.
